Antes de que continúes, querido lector, debo advertirte que la peregrinación a Roma que estoy a punto de relatarte fue un perfecto desastre. Si esperas encontrar en este libro una historia de superación, hazañas físicas, fuerza de voluntad y victoria sobre uno mismo, es mejor que dejes ya la lectura, para evitar una decepción. Como sabiamente decía Aristóteles (digo yo que sería Aristóteles, porque era un señor muy sabio y decía muchas cosas): «Dichoso quien ocupa su tiempo en meditar sobre sus propios logros, porque tendrá mucho tiempo libre».
La triste realidad es que apenas hubo plan o propósito que no rompiéramos a lo largo del camino mis dos compañeros y yo. De hecho, empezamos incumpliendo la primera norma de toda peregrinación y esta primera transgresión marcó el tono general de todo nuestro viaje. Lo dicho, un desastre de peregrinación.
La primera norma de toda peregrinación dice, sencillamente, que el camino debe comenzar en la puerta de la propia casa. De otro modo, apenas puede hablarse de peregrinación. Cuando un peregrino medieval decidía caminar hasta Santiago (o era amablemente invitado a hacerlo por su confesor, para purgar sus pecados), no iba en carroza hasta Roncesvalles para comenzar allí su camino. No. Se calzaba las alpargatas, tomaba el cayado y el zurrón, se despedía de la familia entre las abundantes lágrimas de sus parientes más próximos y echaba a andar los meses que hicieran falta hasta llegar a su destino (si los bandidos, los animales salvajes, el frío, el hambre o las pestes no acortaban sensiblemente la peregrinación, claro).
Nosotros, sin embargo, no teníamos los tres meses que habríamos tardado en hacer el viaje entero hasta Roma desde nuestra casa a base de alpargata y carretera. Así pues, decidimos hacer lo más parecido posible. Como no podíamos salir andando desde España, fuimos en avión hasta una de las antiguas Españas, para salir desde allí. Es decir, viajamos hasta Nápoles. Porque Nápoles y Sicilia, aunque parezca mentira, fueron un tiempo Españas. Cuando las monedas de Felipe II decían Hispaniarum Rex, era una forma abreviada de decir Rey de Nápoles, de Sicilia y de otros muchos sitios. La bella ciudad de Nápoles fue una de las joyas de la Corona española (o aragonesa) durante dos siglos y medio, poco menos tiempo que Argentina, por ejemplo. Es una muestra del triste estado de nuestro sistema educativo que casi nadie sea consciente de ello. | Mielőtt folytatnád, kedves Olvasó, valamire figyelmeztetnem kell téged: a Rómába tartó zarándokút, amit itt elmesélek, teljes katasztrófa volt. Ha azt reméled, hogy itt a fizikum bravúrjairól olvashatsz, vagy hogy egy olyan történetet ismerhetsz meg, amelyben az akaraterő által legyőzzük önmagunkat és a nehézségeket, akkor a csalódások elkerülése érdekében jobb, ha be is csukod a könyvet. Ahogy Arisztotelész bölcsen mondta: „Áldott az, kinek dolga a saját eredményei feletti elmélkedés, mert sok szabadideje lesz”. (Arisztotelésznek tulajdonítom, mert nagyon okos ember volt, és sok mindent mondott.) A szomorú valóság az, hogy utunk során terveink és céljaink közül nem sokat sikerült a két társammal megvalósítanunk. Tulajdonképpen a zarándoklatok egyes számú szabályának megsértésével indultunk el, és ezen első kihágásunk teljes utazásunknak megadta az alaphangot. Egy zarándoktragédia, én mondom. A zarándoklatok egyes számú szabálya egész egyszerűen az, hogy az útnak a házunk ajtajánál kell kezdődnie, különben aligha lehet zarándoklatról beszélni. Amikor egy pellegrin a középkorban elhatározta, hogy végigjárja a Szent Jakab-utat (vagy gyóntatója nyájasan megkérte erre a cselekedetre annak érdekében, hogy megtisztuljon bűneitől), akkor nem kocsikázott el a spanyol határig, hogy onnan kezdjen el sétálni. Nem... Felvette a lábbelijét, fogta az útravalóját és a sétabotját, a legközelebbi hozzátartozói sírása közepette elbúcsúzott a családtól, és nekilátott a gyaloglásnak. Az cél eléréséig a séta hónapokig tartott (persze a banditák, a vadállatok, a hideg, az éhezés és a járványok jelentősen lerövidíthették a zarándoklatot). Nekünk azonban nem volt három hónapunk erre – tudniillik ennyi időbe telt volna saruban eljutnunk a házunktól Rómáig az országúton. Szóval úgy döntöttünk, hogy a lehető legközelebbről vágunk neki. Mivel Spanyolországból elindulva képtelenek vagyunk ezt végiggyalogolni, egy olyan helyre repültünk, ami hajdanán spanyol fennhatóság alatt állt, hogy onnan startoljunk. Nevezetesen Nápolyig tartott a repülőút. Merthogy Nápoly és Szicília felett egykor spanyolok uralkodtak – még ha valótlanságnak is tűnik. A II. Fülöp király pénzein olvasható „Hispaniarum Rex” egy rövid utalás volt arra, hogy ő volt a királya Nápolynak, Szicíliának és még sok más helynek is. Nápoly gyönyörű városa a spanyol (vagy aragóniai) korona ékköve volt két és fél évszázadig – nem sokkal rövidebb ideig, mint például Argentína. Erről nem tud szinte senki (még a spanyolok közt se, ami az ország oktatási rendszerének sajnálatos állapotát tükrözi). |